dr. Csabina Katalin

1954 – 2009. november

Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom...
Gyémánt vagyok fénylő havon.
Érő kalászon nyári napfény.
Szelíd esőcske őszi estén.
Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál.

Mary Elizabeth Frye

Az emberek sok mindent elhallgatnak a halálról... többek között, hogy
milyen hosszú ideig tart, míg a szívedben is meghalnak azok, akiket a
legjobban szeretsz.

Stephen King

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, .
s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nem rég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék" ,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt..."
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt..."
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

2010. május 23.

Az utolsó találkozásunk

Ha jól emlékszem, 2007. elején szervezett a Számalk egy találkozót a volt Számalkosok számára, az Etele úti épületében. Ott találkoztunk. Semmit sem változott. Ugyanolyan szép és karcsú volt, mint ahogy a Lesznojon láttam. Most is vidám volt, és mosolygós, mint mindig.

Kiderült, hogy a találkozó után egy darabig egy irányba visz az utunk. Én gyalog voltam, ők kocsival. Felajánlották, hogy elvisznek. A férje vezetett. Katival mindenféléről beszélgettünk. Ő elsősorban gyermekeiről, azok sikereiről mesélt. A kisebbik akkor a közgázon tanult. A nagyobbik, Balázs már kész informatikus és az ELTE-n volt PhD hallgató. Aztán a kertje következett, s a bio-humusz előállításával kapcsolatban ötletes kertészeti tanácsokkal látott el. S ha menetközben bármilyen nehézség felmerül, csak hívjál, biztatott.

Gyorsan megérkeztünk a megbeszélt helyre. Elbúcsúztunk egymástól.

Látogatóban a Lesznojon

Befejeztem tanulmányaimat, már egy éve dolgoztam, azaz 1974-ben, a nyár végén látogatóba mentünk az anyósomékhoz, Krasznodár mellé.

Hazafele, szeptember elején, nosztalgiából útba ejtettük tanulmányaink városát. Ellátogattunk a kollégiumba is: mégis, öt esztendő az életünkből, ezen falak között. A saját szobánk, az évfolyamtársaink nélkül rettenetesen idegen volt – csak a csupasz falak, szinte ijesztő. S akkor összetalálkoztunk Katival. Meghívott a szobájába. Sokat beszélgettünk, mindenről: tanulmányok, család. S megkínált az otthonról hozott, nagymamája által sütött rétessel. Rendkívül finom volt. Annyira, hogy hosszú idő után bátorkodtam megkérdezni, hogy vehetek-e még egyet. Természetesen, kínálta mosolyogva.

Azóta is lelkiismeret-furdalásom van, hogy repetáztam az általa kicipelt, nagymamája varázsolta finomságból.